Hajdamár Zoltán

Hajdamár Zoltán: Táj

A vonatból kinézve szemlélem a tájat,
Virágba borult mezőket és fákat.
A póznák elsuhannak, de a távol marad,
S a szürkeségben szépen, lassan tovahalad.

Egy búzamező szélen haladunk el éppen.
Vadnyulaknak hada tűnik fel a képben,
A távolban őzek kis serege porzik,
Az égen bárányfelhők csoportja toborzik.

Vágyódom e tájra, el a messzeségbe,
Zuhogó esőre, egy kis napsütésre,
De mindez csak álom, mit a gyorsvonatból látok,
Mi zakatolva, gyorsan suhan át a tájon.

Hajdamár Zoltán: Ráébredés

Kiütéssel nyert az idő,
A test meg kidőlt
Az erős, Idő előtt...

Elmúlt egy korszak, egy élethajnal,
És te látod azt is, ami nincs.
Süket füllel tapogatsz, és érzed
Hallani mekkora kincs.
Szomjas maradsz, ha mindig csak iszol,
És bár néha éhséget eszel...
Minél többet tudsz a Világról,
Benne annál ostobább leszel.
Takaród a házad, és házad a kék ég,
Szobádban legnagyobb társ a magány.
Rébuszokban gondolkodsz néha,
Mégis magad vagy az igaz talány;

Ha kitépik a szíved, pótolja az agyad,
Csak hogy a lüktetés meglegyen,
Érzéseidet gereblyével húzod,
Hogy majd őrizhesd mind egy helyen.
Ráülsz, és kikelted mindazt,
Ami eddig gyötört, és annyira fájt,
Gyengédségből emelsz hidat,
Védője kőkemény sóhaj a gát...

Kiütéssel nyert az idő,
Tested meg újra kidőlt...
Meghajolt a bántón erős,
Múló idő előtt.

Hajdamár Zoltán: Hallé lett

Megírta az öreg halász levelében,

Hogy miként főtt a kocka halászleve lében;

S míg az étek forrni kezdett halkan

Az üstben szerelmet vall't párjának egy hal kan.

-Nézd el, hogy nem szólok, hiszen a ponty néma.

Nincs hátra sok időnk, legyél a ponty-né ma!

Bújj hozzám kedvesem ebben az izében.

S lőn cseppnyi szerelem levünknek ízében.

Hajdamár Zoltán: Sorsvonat

Testem a testeken
Kifakult esteken.
Várja a megnyugvást
Nem kérve senki mást;
Hogy legyen a doktorom,
Meleg az otthonom,
Béke a szívemen,
Jó így, de néha nem.

Kell az a változás,
Ami a szívbe ás
Sok kicsi mély sebet,
Fájdalmas vésetet.
Írnak az írnokok
Csupa vak zsarnokok,
Róják az életem
Kegyetlen éveken.

Cipelem terheim
A romokba terveim,
Szívják a véremet,
Nem mondhatok nemet.
Jéghideg esteken
Testem a testeken
Elmereng álmain
Keserű árva kín.

Lüktet a sorsvonat,
Diktálja sorsomat.
Elkerül minden út
Dübörgő alagút.
Állja a lépteim
Sorolva vétkeim
Ma se lesz megállás.
Sorsvonat, beszállás!

Hajdamár Zoltán: Csendesen

Nem akarok látni, hallani, érezni,

Nem akarok semmit!... Csak élni, csak létezni.

Fonottá teszi ujjait az átható nyugalom
Simulnak, mint szerelmesek hűvös hajnalon.
Háta görbületét kopott széknek tartja,
Csendes időszaknak van most foganatja.

Arca ráncaiban szép időket látni
Nem röstellt az élet szarkalábat vájni.
Fehér haját néha megtúrja a szél,
S, dünnyögve az élet bölcs nyelvén beszél.

Szobájában sárga falak suttogják a múltat
Szapulják a zsákutcába torkollt életutat,
S míg a vészkijárat rozsdáiból kipattan a zár
A zuhanó élet kabinjában ül, és vár.

Nem akarok látni, hallani, érezni,
Nem akarok semmit!... Csak élni, csak létezni.

Nem akarok szavakat írni, hogy rímeljen.
Nem akarok sorokat róni, hogy vers legyen.
Nem akarom hallani többet a hangokat,
Amik a tollammal diktálják sorsomat.
Nem akarom másoknak ontani soraim,
Nem akarom világra szórni a gondjaim!
Nem akarok látni, hallani, érezni,
Nem akarok semmit!... Csak élni, csak létezni.

- A boldogtalan ember szemén, a boldog könnycsepp lenni!

Hajdamár Zoltán: Porcelánszív

Senki nem tudhatta, honnan érkeztél,
Mikor könnyeztél, és mennyit vétkeztél.
Sokszor megdicsértek, néha megbántottak,
Olykor megvádoltak, akik néhanapján
Önként megváltottak.

Furcsa pillanatok táncoltak keringőt
Felfestve a nagy őt, ömlesztve levegőt,
Majd szobád falán elnyomtak a képek,
Ahogy aurádba léptek, s benne torzuló arcokkal
Lettek törmelékek.

Néha letolod magadról a bántó falakat
Felejtve szavakat, pattan le a lakat,
Kitárja szívedet, hozva napsugarát
Hiteti melegnek a nyarát, lábaid elé szórva
Bolondok aranyát.

Mégis gyengének érzed a lelkedet
Vagy nem is merheted, szőni a terveket,
Mert porcelán figurává gyúrt már mindahány
Angyali Mintalány, hogy majd szilánkokra zúzhasson
Az erre éhes bús Magány. 

Hajdamár Zoltán: Mind másért

Mint hűvös ital, lelkem mámorítva
Szépíted életem, vállamra borulva
Midőn karod ölel, csókod az ajkamon...
Itatsz, és egyre csak szomjazom.

Ne hagyd hát üresen érzésem kupáját!
Mutasd meg énnekem ki lakik odaát!
Töltsd meg a szívedből szívemnek poharát, Vigadjunk! Pendítve életem fonalát.

Vagy ha nem, hát szakítsd el húrjait!
Ne húzza énnekem bánatos dalait!
Nem kell a tánc, ha nem veled járhatom,
Nem kell a csók, s ezernyi fájdalom,
Pedig tudd, vállalom, de nem kell a szánalom.
Múlnak a napok, éberen számolom...

De mind mit sem ér, ha a reggel csendben ér.
S minden este meghalok, egy igaz könnyedért,
Ami másért hullik épp...

Hajdamár Zoltán: Szülői ház

Apró nádfedeles házikó.
Olyan, amilyenben lakni jó.
Kertjében szebben ragyog a nyár
Kapujában drága jó anyám...
Most is engem vár.

Minden apró szeglet ismerős.
Kiskatonát játszva voltam ott a hős.
Ajtaja mindig nyitva áll,
Mégis meleg, oltalmazó vár...
Annak 'ki itt jár.

Kemencéje nem hűlhet ki,
Anyám nekem készül sütni!
Pék kezétől talán ilyet nem is látnak,
Oly édes íze, mint annak a kalácsnak...
Nincs úgy, semmi másnak.

Átlagos kis viskó,
De csak egy, ahol lakni jó.
Egész életemben mindig oda vágytam,
Azt az édes, kedves, drága szülőházat...
Kár, ...hogy sosem láttam!

Hajdamár Zoltán: Lezáratlan flört

Mert a Nő vágyik, ahogy a vágy nő.
Fokozott hangulatban buja szerető...
Lángoló tánc a forró pillanaton
Szégyenfoltok a hófehér falakon;
Mégis akarom. Ne múljon el soha
Az élet nem lehet ily' ostoba!
Lesújt az ostora, megmarja a testet
Elkenve mindazt, amit nemrég festett.
Talán mulatságból, talán unalomból,
És belül a lélek magányban tombol,
Várja a lángoló, forró pillanatot,
A táncot, mi megadatott egyszer, ott...