Nadányi Zoltán

Nadányi Zoltán: Visszamegyek hozzád

Visszamegyek hozzád, vissza még,
de rég jártam arra, jaj de rég,
felfut-e arcodba még a vér?
piros lesz-e, vagy fehér?

Visszamegyek hozzád, vissza még,
fehér a te arcod, áldjon ég,
piros a szerelem, nem fehér,
ha fehér, semmit se ér.

Visszamegyek hozzád, vissza még,
piros a te arcod, lánggal ég,
ezt akartam látni, semmi mást,
ezt a piros lobbanást!

Egy lány megy a gáton, a csípője rengő,

fehér ruha rajta és piros fejkendő.

Pirostetejű ház amott, túl a gáton,
a pirosfehér lány odamegy, úgy látom.

Piros a házfedél és fehér a házfal,
ez a lány egyformán öltözik a házzal.

Ez a lány szereti csendes házatáját,
felveszi magára a kis ház ruháját.

Koporsó után ment a kis falu népe,
vitte négy szál ember, vitte lassan lépve.

Ott, ahol a kőszent áll a pásztorbottal,
egy nyalka legény jött szembe a halottal.

A halott felült és ráköszönt: Jó estét!
A legényt megölte, szegényt, az ijedtség.

Kivették az élőt, betették a holtat
és a koporsóval tovább bandukoltak.

Az én összeszorított szám
senkihez se szól, csak hozzám.

Szívhez szól, az én szívemhez.
És a szív felszól a szemhez.

Mondja neki, hogy mit hallott,
az a néma száj mit vallott.

A tükörhöz mentem, néztem,
titoktartó-e a két szem.

Láttam, hogy kiadna rajtam,
behunytam és eltakartam.

Most már az is titoktartó,
őrzi kettős börtönajtó.

Ki hozzám jön, így lel engem,
némán, arcom a kezemben.

Napnak, holdnak bolondja voltam,
most már te vagy napom és holdam.
Hold vagy, delejes, nap vagy, áldó,
én meg holdkóros napimádó.